Történelmi áttekintés

Nemesnádudvar község a Bácska északi részén, a Duna-völgy és a Duna-Tisza közi hátság találkozásánál helyezkedik el. Ott, ahol a bácskai lösztábla elválik a Duna menti tájegységtől. A faluba vezető történelmi pincesor mellett halad el az 54-es számú főközlekedési út. A község – szinte egyedülálló módon – két különböző jellegű tájra tagolódik. A mélyebben fekvő rész a Sárközhöz tartozik; arculatának kialakulása abból a tényből eredeztethető, hogy hajdan a Duna árteréhez tartozott. Ez, a nép által alsó határnak nevezett rész a községtől észak-északnyugatra és délre terül el. Hajdan természetesen mocsaras volt e vidék, ám a lakosság a lápot lecsapolta.
Az úgynevezett felső határ átlagosan 30 m-rel magasabban fekszik, a határvonalat képező, Kecel-Baja között húzódó magasparttól keletre. Változatos táj, homokbuckákkal, kiszáradt medrekkel.
A község helyének kiválasztásánál minden bizonnyal fontos szerepet töltött be a Halasica-patak. Ezt többször szélesítették, de a nagy tömegű belvizet képtelen volt elszállítani. Csak 1872-82 között készült el a Hegyalatti-csatornának az elődje, mely már jobban megfelelt a célnak.
A honfoglaló magyarok Megyer nevű törzse szállt meg hajdan ezen a vidéken. A vezéri és királyi szervezetre utal az okiratban eloször 1432-ben említett Nádudvar név. A Nemesnádudvar név csak 1900 óta használatos, megkülönböztető szándékból.

A falu helye is többször változott. Az elődtelepülés a lapályon volt, a mostani község és a Halasica-mocsár között. A török kiűzését eredményező harcok következtében elnéptelenedett a vidék, emiatt többször került sor a lakosság pótlására betelepítéssel. Az 1700-as évek elején idetelepített szerb és szlovák lakosok a jelenlegi falu és a Halasica-csatorna közé építették házaikat. Ez magasabban feküdt az előzőnél, mégis kedvezőtlennek bizonyult.
Az 1720 körül a Felvidékről ideérkező magyarok közvetlenül a magas rész mellett, tehát a falu mai helyén építették fel házaikat.
Az állandó elvándorlás miatt folyvást elnéptelenedő vidéken lehetetlenné vált a gazdaságos birtokgondozás. A birtokukat féltő földesurak, akikhez csatlakozott a kalocsai érsek is, kéréssel fordultak a császárhoz, hogy segítse elő német telepesek bevándorlását. A hatesztendei szolgáltatási kötelezettség elengedés hírére már 1724 júniusában megérkeztek az első német jövevények, szám szerint 25 család. Az áttelepülni kívánók csak akkor indulhattak útnak, ha lefizették az elbocsátási illetéket, vagyonuk 5, késobb 10 százalékát. Ha nem volt semmijük, akkor 1 birodalmi tallért fizettek, mielőtt gyalog vagy szekéren Ulmba indultak. Itt tutajra szálltak, és az Ulmer Schachtel-lel („ulmi dobozzal”) Bécsig utaztak. Itt kaptak pénzt, és itt tudták meg, hogy hova kerülnek. A bevándorlás folytatódott Mária Terézia és II. József uralkodása alatt is, egészen 1787-ig.

A nemesnádudvari telepesek a rajnai-frank nyelvjárást beszélik ma is. Gyökereik a Rajna mentén, a mai Baden-Württemberg tartományban keresendők (Neibsheim és környéke)
Az érsek letelepedési feltételként szabta meg, hogy engedély nélkül nem költözhetnek el a községből, de erre a tilalomra nem is volt szükség. A szorgalmas és erkölcsös németek virágzó települést alakítottak ki. Lényegében a szorgos munka folyt egészen 1837-ig, amikorra Nemesnádudvarra is elérkezett a forradalmi idők szele. A jobbágyok megtagadták a robotot, majd az ideküldött néhány katonát kiverték a faluból. A megye csak nagyobb erő kiküldésével tudta letörni az ellenállást.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején 123 nemesnádudvari lakos állt be nemzetőrnek, többségük a megtorlás során eltűnt.
Az I. világháborúban 72 katona halt hősi halált a bevonulók közül. Házasok voltak 29-en, 86 árva maradt utánuk. A visszatért 41 hadirokkant nem tudott teljes értékű munkát végezni.
A II. világháború még nagyobb veszteséggel járt. A nemesnádudvari németek átköltöztetése – Bácsbokodra, Felsőszentivánra, Csávolyra – 1947. április 18-án kezdődött. Augusztus 18-án pedig 80 családot vittek el, Németországba kitelepítendő. Helyükre a határon túli Bácskából, illetve a Felvidékről áttelepített magyarok jöttek. Még korábban jelentett lakosság-vesztést, amikor 1944. december 28-ától 180 nemesnádudvari lakost – férfiakat és nőket egyaránt – indítottak útnak málenkij robotra. Közülük 66-an nem tértek vissza a donyeci szénbányából.
Ha az 54-es útról bekanyarodunk a községbe, a kétnyelvű helységnévtábla (Nemesnádudvar – Nadwar) után a történelmi pincefaluba érkezünk. Az út két oldalán sorakoznak a híres nemesnádudvari pincék, melyekből szinte minden család birtokol egyet. Ezekben a pincékben fogadják a falubeliek vendégeiket, köztük a testvértelepülésekről, érkezőket is, a most már messze vidéken, sőt külföldön is ismert Újborünnep idején. Az ünnep Szent Mihály-naphoz kötődik, így szeptember utolsó vasárnapján rendezik meg. A pincékben őrzik a hajdani borászati eszközöket, a tulajdonosok pedig az évszázadokon át apáról fiúra szálló tapasztalatokat. A pincék azonban nemcsak örömet jelentenek – itt jönnek össze a gazdák hétközben is egy kis eszmecserére -, hanem gondot is okoznak a község önkormányzatának. A magaspart korábban állandó omlásveszélyt jelentett, melyet azonban a támfalak megépítésével megszüntettek.
Továbbhaladva a pincesoron az 1905-ben épült községháza felé, jobb oldalon találjuk a templomot, s a nemrég rendbe hozott, nagyon szép Szentháromság-szobrot. A lakosság – kevés kivétellel – római katolikus.
A gazdaság jórészt a mezőgazdaságon, ezen belül a szőlő- és bortermelésen, valamint az állattenyésztésen alapul. A körülbelül 60 helyi vállalkozó között – az önkormányzat mindent elkövet a vállalkozásbarát jelző kiérdemlésére – van néhány nemzetközi hatókörű is, elsősorban a bútorgyártás és az építőipar, asztalosipari fafeldolgozás területén.